M. Szabó Mihály: Téli eső
A márciusi „télben” egykedvűen áztatja az eső a néma földet. Ameddig a szem ellát, sártenger mindenütt. Fekete minden, alig látható egy-egy fehér folt, mely megmaradt a nemrég még hóborította tájon, mementóként. A fák csupasz ágai riadtan nyújtóznak a szürke égbolt felé, mint imára kulcsolt göcsörtös asszonykezek. Az egyik villanypózna tetején elázott varjú tollászkodik. A hírlapíró tétován ácsorog egy ideig a néptelen utcán, majd miután alaposan szemügyre vette a siralmas panorámát, úgy dönt, hogy betér a sarki kiskocsmába.
– Legalább átmelegszem egy kicsit – gondolja. Rendel a csapostól egy fél vodkát, és hanyagul az utcai ablak melletti székre veti magát.
A szomszéd asztalnál két idősebb gumicsizmás férfi veri a blattot. Valami jóféle borocskát iszogatnak, mert igencsak jó kedvük van.
– Hiába, úgy tűnik, hogy az ötvenedik év táján elmarad a szerelem az embertől, mint a kifáradt kutya, hanem a bor, az holtig jó, hű és kívánatos – jegyzi le gyorsan füzetébe a hírlapíró, hogy el ne vesszen fejében a magvasnak talált gondolat.
Közben megszólal az egyik gumicsizmás: – Nem gondolod, hogy emelnünk kellene a tétet?
Mire a másik: – Hacsak fel nem teszem az asszonyt, mert már egy huncut vasam sincs!
– Úgyis elkelne egy dolgos kéz a háznál – bólint somolyogva az indítványozó.
– Erre meg a pultnál emeli fel a hangját egy svájcisapkás ember: – Te, Jóska! Az asszonyt tán mégsem kellene elkártyázni.
– Ide figyelj! – harsogja a gumicsizmás. – Nem ismered te az én feleségemet! Ha az egyszer kinyitja a száját, a koma térden állva rimánkodik majd, hogy vegyem tőle vissza. De most az egyszer ráfarag!
Tele szájjal nevetnek. Majd egy kis csönd. Pam-para-pam – dobol az égi áldás az ablakon.
A sarokban egy nénike lógatja a fejét. Előtte üres pálinkáspoharak. – Ha esik, hát esik, legalább nem porzik – mormogja maga elé. – Nem igaz, gyerekek?
Szóval elvannak jól. S még mondják, hogy idegbajos nép a magyar!
Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!
