Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Szabó Mihály: A levél

2015.03.18

Kedvesem!

 

Az idő ólomlába lassan, súlyosan tapodja szívemet. Virus babustól jövök épp a másik szobából. Ül az ágyacskáján és most épp kiskakas hangot utánoz. Emlékszel, mennyit nevettünk ilyenkor? Ennél már csak az ütve-fúrós hang volt jobb, a világból ki tudott volna kergetni vele téged, de azért nagyon bírtuk a kicsit. Hajnali negyed kettő. Látod, majdnem elfelejtettem: ma lennél 61 éves. (Az ember lassan már csak a halálod évfordulójára emlékszik.) Én meg igazságtalanul már a 63-dikat taposom.

 

Mert igazságtalan az élet. Mindig azt gondoltam, majd én viszem a lámpást előtted. Mutatom majd neked az utat: balra ne menj, mert nagyon rögös az út, mindig csak jobbra, csak jobbra, arra van a mennyország! De hát elkéstem. Mert én mindig mindennel elkések!

 

A napokban sütött a nap. A fényes napkorong gyógyító sugarai biztosan jótékonyan járták volna át beteg csontjaid. Tudod, mióta elmentél, olyan üres lett az életem. Órákat téblábolok, halasztgatom a tennivalókat. Virus babus, emlékezés, írás, látszólag haszontalan időtöltések. Aztán: da capo al fine.

 

Mit akarok az élettől még, az élet mit akar még velem? Ez is eszembe jut sokszor. Néha szeretethullám fut át rajtam. Olyankor szeretném magamhoz ölelni az egész világot. Aztán meg csak ülök az üres lakásban, magamhoz ölelem Virus babus buksiját, puszilgatom édes szív alakú arcocskáját, suttogom a kis fülébe: te vagy az én legnagyobb vigaszom! Te vagy aki életben tartasz, te vagy, aki erőt adsz nekem, mert gondoskodnom kell rólad. Ha én nem vagyok, te sem vagy! Nem hagyhatlak cserben! Szeretlek, drága kicsi kincsem, te vagy az életem értelme! Édesen szuszog, gyöngéden magamhoz ölelem, sírok egy kicsit a vállacskáján.

 

Képzeld, ahogy egyszer hangosan zokogok, éktelenül nevetni kezd, rázkódik a vállam, azt hiszi a drága, hogy röhögök, így hát ő is rázendít. Így hát mindkettőnk teste hullámzik: neki a nevetéstől, nekem a sírástól. Hát, így telnek napjaink.

 

Vágyom a gyerekeimre, vágyom az unokáimra, vágyom rád, de oly távol vagytok tőlem mindannyian. Virus babus egyedül a biztos pont. Ő mindig itt van nekem. Beszélek hozzá, tágra nyitja ép szemét, néz rám, figyel, mint egy édes-édes, tündéri kisbaba.

 

Mondtam már neked, hogy azóta is jönnek ám a levelek a végrehajtótól? Ne aggódj, meg sem nézem egyiket sem, landolnak a kukában. Egyik behajtó cég passzolja át az adósságunkat a másiknak, az összeg már vagy háromszorosára nőtt. A tízmilliót már biztosan meghaladja. De már nem érdekel! Volt idő amikor nagyon kikészítettek ezek a zaklatások. Te voltál, aki mindig megnyugtatott. Mosolyogtál, mikor mondtam: én már úgyis életfogytos vagyok. Vonják mindennek a felét, amíg csak élek.

 

Aztán meg eljött most már az idő, hogy nyugdíjba kell mennem. A törvény nem engedi, hogy egyszerre nyugdíjas is meg közalkalmazott is legyek. Így kiesik az a kis pénz is, amit ugye az újságírással kerestem. Igaz, Virus babus mellől már úgyis egyre nehezebben tudok elmozdulni. A frász tör ki, mikor nem vagyok otthon, ha valami baja esnék, beleőrülnék!

 

Sokat gondolok rád! Te legalább gatyába ráztál, ha már rogyadozni kezdtem a terhek súlya alatt. Te voltál az életrevalóbb, mégis én maradtam itt egyedül ebben a siralomvölgyben. Tudod, drágám, nem is annyira a pénz hiányzik, inkább a magány az, ami gyötör rém kegyetlenül. Meg a szeretet, az a fránya szeretet kellene, kimondhatatlanul! Ha kávéskanálnyi, hát kávéskanálnyi! De mit csináljunk, ha nekünk már ennyi sem adatott. Pedig azt mondják, minden ember boldogságra születik.

 

Benned legalább volt erő! Szar az élet, tök a tromf, mondtad, és mentél tovább előre konokul, előre, mindig csak előre! Én meg csárdást járok itten: kettőt balra, kettőt meg jobbra (danse macabre), és csodálkozom, hogy mindig ugyanott tartok. (Néha legalább fordulnék, hogy más szemszögből is lássam a világot.) Nem erre a világra születtem én, drága feleségem, engem mindig irányítani kellett.

 

Álomvilágban éltem én mindig. A zene, a könyvek, a színház világa, az írás, no meg az álmodozás. Aztán mire mentem vele! Édesanyám miért nem vette észre, ha Szegedről hazajöttem a konziból, hogy mindig háromszor szedtem a vacsorából, mert minden zsebpénzemet könyvekre költöttem a Kárász utcai antikváriumban, miért óvott a széltől is, miért nem ütötte ki a regényeket a kezemből, mikor még éjszaka a paplan alatt is a betűket faltam zseblámpám fényénél? Reggel aztán meg rohanás a vonathoz, mert akkor már bírtam volna aludni, ami néha meg is történt a vonaton, hogy Rókus helyett ugye a nagy állomáson szálltam le, mert mire felébredtem, elhagyta a vonat a rókusi állomást. Mert még bérletet is csak Rókusig vettem, hogy az onnan megmaradt pénzt is könyvekre költhessem. Aztán meg bliccelés persze a tuján, az állandó félelem, mi lesz ha elkap az ellenőr? Normális dolgok ezek?

 

Süthetem a tudományom! Itt állok védtelenül, pőrén a nagy világban, rohadtul fázom, remeg a testem, előttem a Himalája, mögöttem meg a Mariana-árok, hátra nem tudok lépni, mert agyon nyom a víz tömege, felfelé meg ziháló tüdőm mondja fel a szolgálatot. Megelőztél életem, nekem már csak a halálod előtti hat hónapi embertelen szenvedés maradt belőled, itt dörömböl az agyamban, itt zakatol a szívemben kitöröhetetlenül. Nincs ez így jól, egyetlenem! Nagyon nincsen jól!

 

Boldog születésnapot!

 

Csókolom a lelkedet:

 

Apa

 

 

konnyed-vacsora-a-mezohegyesi-amk-ban-1985-februarjaban.jpg

 

Esküvőnk után egy pár héttel

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          


Statisztika

Most: 2
Összes: 149788
30 nap: 2590
24 óra: 74