Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiss Katalin: Tőkénk lehet a hangunk

2015.04.08

„…Ha most feltámadna, s eljőne közétek …” az a bizonyos Kodály Zoltán, igen szomorú lenne. Álma, a magyar zene zengő tornya nincs sehol. Néma és láthatatlan. Hívei végvárakba szorultak vissza, s ugyan teszik a dolgukat, harcolnak becsületesen a pénztelenség, az egyre csökkenő segítség ellenére is, de jó lenne tudni(uk), vajon utolsó harcosok, vagy netalántán mégis a kodályi álom fundamentumai ők…

 

szabo-mihaly.jpg– Van nálunk egy elit réteg, amelyik kiválóan műveli a zenét – mondja Szabó Mihály, a mezőhegyesi általános művelődési központ tanára, akivel először természetesen a magyar zenei nevelés sorsáról beszélgetünk. – Őket nézik, csodálják a külföldiek, akik a Kodály-módszert jönnek hozzánk tanulmányozni. A zenei oktatás teljes mértékben a gyerek képességeihez igazodik. Van olyan, aki már tizenéves korában az akadémia hallgatója. De mi a helyzet az országos átlagnál? Az általános iskolákban minimális az énekórák száma. A tankönyvek tele vannak mozgalmi dalokkal. Az utolsó, igazi énektankönyveket Kodály tanítványai írták. Középiskolában, ha lehet még rosszabb a helyzet. Ritka kivétel ez alól a mezőhegyesi szakmunkásképző, ahol a három év alatt összesen hat órában tartott zenetörténeti ismerkedés mellett énekkarra is járnak az érdeklődők. De a tanítóképző főiskolán is mindössze két éve felvételi követelmény az ének-zenei alkalmasság (!).

 

A mezőhegyesi általános művelődési központban működik a Battonyai Zeneiskola kihelyezett tagozata, körülbelül tíz éve. A kilencszáz gyerekből hetvenen tanulnak itt zongorázni, hegedülni, vagy valamilyen fúvós hangszeren játszani. Két fő- és négy mellékállású pedagógus oktatja őket. A költségek nagy részét természetesen a zeneiskola állja – amihez lehetőségeihez mérten – hozzájárul a művelődési központ is. Az anyagi és személyi feltételek ilyen módon határt szabnak az igényeknek. És az álmoknak is…

 

A hetven zeneiskolásból húszan fúvósok, Szabó Mihály tanítványai. Először mindannyian furulyázni kezdenek. Mint megtudom, ez az egyik legdemokratikusabb hangszer. Jó alapozó, gyorsan sikerélményhez juttatja a gyereket, és nem drága.

 

– Ez is egy érdekes dolog – mondja Szabó Mihály. – Eredetileg a furulya tanszakot, -oktatást is hatévesre tervezték, mint a többit. De csak az első három tankönyv készült el. A mezőhegyesi kis muzsikusok másodikos korukban kezdik el a zenei előképzőt, utána végzik az osztályokat. Heti két óra szolfézs, két óra gyakorlat. Ezenkívül fellépések az énekkarral, a pávakörrel, zenés szülői értekezlet, félévi vizsga, néhány verseny. Ha befejezik a nyolcadik osztályt, elkerülnek valahová középiskolába, és legfeljebb akkor veszik hasznát ténylegesen az itt tanultaknak, ha óvónőképzőbe jelentkeznek. – Elég soká lesz az, mire fel tudjuk számolni a zenei analfabetizmust – folytatja Szabó Mihály. – Ehhez több zenetanár szükséges, nagyobb támogatás, óraszám. Az általános iskolában a többi tantárgyat kellene csökkenteni. Amíg a lexikális ismereteket elfelejthetjük, a zene hatása örökre szól. Egyrészt lelkileg alapozza meg az embert, érzelemgazdagabb lesz, de segíti a racionális ismeretek elsajátítását is. Bizonyítottan jó hatással van a matematika, a helyesírás, a testnevelés tanulásában. Kodály módszere pedig nem kizárólagos. Van több, nagyon jó módszer is. Meg kellene adni a választás lehetőségét. Az érzelmi, művészeti nevelés terén nagyon sok a pótolni valónk – fejezi be.

 

Fél kettő van. Megérkezik az első tanítvány. A negyedikes Fábián Hajnalka, aki két éve tanul zongorázni és furulyázni. – Szeretem Bachot meg a Napóleon Boulevard-t – feleli kérdésemre. Amíg ő gyakorol, néhány társával a zenéről beszélgetünk egy teremben. Negyedik, ötödik, hatodik osztályosok. Mindannyian kedvelik a komoly- és a könnyűzenét.

 

– Az a különbség közöttük, hogy a könnyűzenében nincsenek kánonok, meg duett, azt könnyebb játszani – fújja kérdésemre az ötödikes Krucsó Balázs, aki harmadik éve tanul trombitán. – A hangja miatt szeretem ezt a hangszert. Olyan szép, amikor az erdőben visszhangzik.

 

– Én is szeretem a komoly- és a könnyűzenét is – mondja a negyedikes Bajusz Éva. – Furulyázni népdalt a legjobb.

 

A hatodikos Guti Márta négy éve zongorázik. Kedvenc darabja Schumann Hazatérő vidám földművese. – Van egy rokonunk – meséli –, akinek rengeteg hangszer van a házában, és mindegyiken tud játszani.

 

A szintén hatodikos Sás Peti négy éve tanul zongorázni. – Velem meg szokott történni – mondja –, hogy csak úgy elkezdek énekelni örökzöld slágereket, meg olyan bolondos dalokat…

 

Ők csak néhányan a hetvenből. Igaz lehet, amit Szabó Mihály mond: nem sok a zeneiskolás, de megéri foglalkozni velük. A fontos, hogy szívvel-lélekkel tanítsuk a gyerekeket énekre, zenére.

 

Elcsépelt, agyonírt dolog a magyar zenei képzés áldatlan helyzete, Kodály és Bartók örökségének elherdálása, az érzelmi nevelés elhanyagolása az iskolában. Hogy miért vettük elő mégis? Nem azért, hogy sírjunk fölötte. Amikor Kodály Zoltán kidolgozta és terjesztette módszerét, az országnak – a rossz gazdasági helyzete miatt – nem volt pénze drága hangszerekre. Mit mondott erre a mester? – A legszebb és a legolcsóbb hangszer az ének…

 

Kár lenne parlagon hagyni.

 

(Békés Megyei Népújság, 1990. február 6., 4. p.)

 

Tetszett? Lájkold a blog oldalát is!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Szabó Mihály

Mezőhegyes, Május 1 tér 6/4
5820

06(30)445-91-18

mihaly.mszabo@gmail.com


Archívum

Naptár
<< December >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          


Statisztika

Most: 1
Összes: 95974
30 nap: 3950
24 óra: 147