Árnyék a fényben – Szabó Mihály blogja

Karácsony közeledtével feltörnek az emberben a régi emlékek, a gyerekkori ünnepek, az ajándékhalmok a fa alatt, a mézes sütemény illata, az együttlét boldogsága. Eszünkbe jutnak szeretteink, halottaink, akik már nem lehetnek velünk. A karácsony a szeretet ünnepe, az együttlété, a családé. De sokan egyedül vannak. Ők csak kívülről nézhetik mások békés boldogságát.

Félt. Az utolsó napokban kért, aludjak mellette. Volt, hogy mondta, délután is dőljek mellé. Fogtam a kezét. Megütögette a vállam, ha kért valamit. Asthma spray, fájdalomcsillapító, vagy egyszerűen csak, masszírozzam a lábát.

Nem akart kórházban meghalni.

Rémálom volt. Nem a legrosszabb, mi emberrel történhet, de mégiscsak rémálom. Félig megfagyva ültem albérleti szobámban. Én voltam a loboncos hajad, mit félóráig is fésülgettél a tükörben, és én a virágmintás pongyolád, melyet hazaérvén hanyagul magadra öltöttél. És gyűlöltelek ezért! Mennyire gyűlöltelek! Már kedvenc Esterházy regényem sem érdekelt (mit tudsz te egyáltalán Esterházyról?), folyton azon járt az eszem, látlak-e még valamikor.

fogod a tollam – URAM?

diktálsz netán

A hivatalban, hol az emberek

segélyért állnak sorban,

mindenki nagyon kedélyes.

Kést dobál néha az emlék

(kisváros parttalan piszka).

Hogy ízlik, mondd csak a nemlét?

– felelsz-e Ladányi Miska.

Kedves Micu!

Ellenállhatatlanul

vicces szitu

minden áldott nap

lótni-futni némi betevőért.

dúrból

mollba

váltott az életem

Az utca vékony vonala a kedvetlen, öreg házak között. A megtépett ima: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben...”. A nap már magasan jár. Egy tíz éves forma fiú caplat mezítláb a kora nyári, vastag szürke porban. Búzavirágkék szeme borongva világít, mint két temetőbe pottyantott báli flitter.

„Én vagyok én, te vagy te…”, kezdődik a tréfás gyermekmondóka. Aztán hogy közelebb kerülünk egymáshoz, inkább úgy érezzük: – Én vagyok te, te vagy én! S ha az idő hóhérló keze elszakít bennünket, már teljesen természetes: – Ha te mégy el, én megyek!